csillagok halovány jele nélkül telt el ez az éjszaka is. olykor azon tűnődöm, vajon a csillagok tükrözik-e a boldogságomat? lassan, de biztosan minden szimbolikus jelentés kirajzolódik előttem és rájövök.... ahogyan feltekintettem az égre, mosolyogva akceptáltam, hogy látok egy csillagot. a fénye erős volt, ha tetszik úgy hittem fényesebben ragyog a holdnál. majd észrevettem, hogy pislákolni kezd s egy szemvillanásnyi idő alatt a feledés homályába vész. mélyet sóhajtottam, majd becsuktam a szememet. ahogy megráztam a fejemet, mind a szomorúság, mind a csalódottság gondolata foszlányokká oszlott a fejemben s lassan elfeledtem őket.

hát így veszítem el a reményeimet.

..... mint medalionba zárt képek, oly közel van szívemhez megannyi emlék, de szörnyű képek ezek, egyetlen művész vagy fényképezőgép se örökítené meg soha. bensőmben félreérthetetlenül éreztem az elutasítottság fájdalmát. olyan jól ismertem ezt az érzést, hogy már a részemmé vált, mintha a második bőröm lett volna. a bánatba nem halhatsz bele, bár úgy érzed, hogy ez lesz a sorsod. egy szív nem szakad meg, bár a mellkasod néha úgy fáj, mintha mégis. a gyász idővel elhalványodik - ez a dolgok rendje. jön egy nap, amikor újra mosolyogsz, és úgy érzed, áruló vagy. hogy képzelem, hogy vidám vagyok. hogy képzelem, hogy boldog vagyok és új könnyeket hullatsz, mert már nem hiányzik annyira, mint régebben, és a gyász feladása is egyfajta halál.

és megannyi hamis kép, megannyi megjátszott érzelem, tovatűnő boldogság és tiszavirág életű pillanatok, melyekért aktuálisan az életedet is gondolkodás nélkül odaadnád. kevés kellemetlen dolog van az életben, de egy számodra fontos ember önmarcangolását látni a legkegyetlenebb. mosolyogsz, hisz tudod az élet nehéz helyzetek elé állít és nem mindenki hoz helyes döntéseket. semmit sem tehetsz, mellette leszel és várod, hogy beteljesüljön, amit a nagyok mondanak. "tapasztalatból tanul az ember a saját fájdalmán keresztül." költői kérdés - megéri-e feláldozni a saját boldogságodat más boldogságáért? hisz hányszor fordult már elő, hogy akiért az egyik percben még tűzbe tettük volna a kezünket, a másikban már az ő tőrét éreztük a hátunkban. a vér melegítően folyik le a hátadon, miközben megvetve azt suttogja "ismét tévedtél".

az ember ennyire tapasztalatlan lenne, hogy a saját hibáin keresztül sem képtelen tanulni? annyira, hogy saját magánál voltaképpen mindenki fontosabb egy adott szituációban? tisztában vagyok vele, hogy az önzetlenségnek meg van a saját ideje és helye, azonban az emberek nagy része ezt nem a megfelelő időben és helyen használja. és én mit tehetnék? nézzem, ahogyan a számomra értékes emberek sorban hullanak? veszítsek el mindenkit, mert nem mondtam ki azt, amiről azt vélem és tudom, hogy helyes? [paradoxnak tűnhet.. közel sem az.] lássam, ahogyan felemészti az idő és lássam semmivé lenni azt, akiből a legtöbbet akarom kihozni? hatalmas áldozat, de csendben el kell viselni a sorsot. sosem szabad szembeszállni vele, hisz akkor rajtad áll bosszút a segítő szándékod.

nem szeretnék ilyen világban, ebben az időben és korszakban élni, ahol a vágyaim sosem teljesülnek be, ahol a számomra fontos emberek előttem véreznek el a harcmezőn s én tehetetlenül nézem őket. nekem ez nem megy és senki nem várhatja el ezt tőlem. de amíg nem tudnak róla, addig könnyebbnek hiszem, az életben a tézisek dogmák.....

...ne legyél ennyire elégedetlen magaddal. tökéletes vagy. ne kívánd többet, hogy úgy nézz ki, mint akárki más, vagy hogy az emberek annyira kedveljenek, mint valaki mást. ne próbáld magadra vonni azok figyelmét, akik bántanak. ne utáld a tested, az arcod, a személyiséged, a furcsa szokásaid. inkább szeresd őket. ezek nélkül nem lennél magad. és mégis miért akarnál valaki más lenni? legyél magabiztos. mosolyogj. ez majd bevonzza az embereket. ha pedig valaki is utálna azért, amiért magad vagy, akkor mutasd fel a középső ujjad az égbe és mondd azt, hogy bazdmeg. a boldogságom nem fog többet másokétól függeni. boldog vagyok, mert szeretem magam. szeretem a hibáimat. szeretem a tökéletlenségeimet. ezek tesznek magammá. és ez az "én" igen is lenyűgöző.

"Vannak bizonyos zeneszámok, mik akaratlanul is egy bizonyos dologhoz kötnek minket. Hozzá láncolják magukat egy emlékképhez, egy szívdobbanáshoz, s mikor felcsendülnek véletlenül a semmiben, az egykoron érzett érzések fuvallatba ültetett darabkáját fújják (b)elénk.
Oly' érdekes ez, hiszen napok, hónapok, sokszor néha évek is telhetnek el úgy, hogy azt hisszük lezártunk magunkban egy korszakot, de úgy hiszem ez addig nem lehetséges, amíg a múlt árnyékai egy-egy ismerős dallammal visszahozhatóak. De ha ez igaz, akkor az én lelkemben semmi sincs lezárva. Ha nem akarok önmagam paradoxonja lenni, akkor be kell látnom, hogy a lelkem megsérült darabjait rejtő ládák még résnyire nyitva vannak, s mint a kígyó –csalogathatóak lágy szólammal kifelé. És ha kibújnak, úgy egészen, én újra a rabjuk leszek. Körbe tekerik nyakam és szorítanak, összeroppantva szívem; ezer szilánkra törve azt. Majd mikor a kotta vége szakad, elhalkulnak a hangszerek, s vonyítóan üveges lesz a csend, kicsikét megtörve is, de visszatérek a mostba. Visszatérek, és rájövök, mennyi van még bennem a letűnt kor képei közül. Mennyi? Rengeteg. Rengeteg félelem, remény s gyász. Fájdalom a múltból, a régiből. Fekete ruhában oltár elé lépne lelkem, hisz gyászolná a rendet, mi bennem egykoron ott volt. Mert valójában, az ismerős dallamok mögött egy szétesett királylány áll, s most egy erős herceg küzd hét sárkánynak negyvenkét fejével, hogy összeszedje darabkáit."

mostanában nem fogok olyan sűrűn blogolni..... de igyekezni fogok. :)